- Ülj csak le – mondta minden átmenet nélkül, már jó messziről, megelőzve az én megszólalásom. Megnyugtató volt a hangja. Nem volt benne semmi neheztelés, rosszallás, számonkérés, türelmetlenség … És nem éreztem semmi rejtett üzenetet, mögöttes tartalmat sem. Egyszerű volt, száraz, de nem nyers. Puhán száraz volt, tényleg csak ennyi volt benne: „üljek le”. Mégis határozott volt, erő áradt belőle. Eszembe se jutott volna ellenkezni. Természetes volt, hogy most én oda leülök, mellé. Semmi egyéb, bemutatkozás, szokásos udvariassági formulák. Még egy köszönés sem. Vagy ez volt egyben a köszönés is. Rendben. Mellé ülök és kész…
Néztem, hova is ülhetnék. Ezt egyértelműen rám bízta. Mellé üljek? Hiszen ő egy sziklán ült, amin nem volt még egy hely. Leültem hát, kicsit arrébb, egy alacsonyabb, lapos kőre.
- Elnézést kérek, amiért …– szólaltam meg végre.
- Nem kérdeztem. – Megint ez a selymesen szálló, könnyű, súlytalan mégis határozott hangsúly. Hangsúly? Nem volt “súly”, ezek a szavak súlytalanul, mégis erőteljesen szálltak a messzeségbe.
- De csak azért késtem mert, hogy…
- Magaddal kell elszámolnod, ha úgy érzed késtél.
- Mégis, gondoltam, szóval azt akartam mondani… nem tiszteletlenségből…
Ekkor nézett rám először figyelmesen. Rögtön el is némultam. Mélyen a szemembe nézett. Jeges borzongás futott végig rajtam. Először a jeges borzongás, aztán valami biztonságos, melegen simogató derű. Nem nézés volt, zöldesen fénylő szemével átvilágított. Talán néhány másodperc volt, talán egy-két perc is lehetett, nem tudom, hosszúnak tűnt.
Aztán lassan elfordította a tekintetét és ismét a távolba révedt. Úgy éreztem, mindent megtudott rólam. Tényleg fölösleges megszólalni. Néztem hát én is a messzeségbe.
Ültünk a szikrázó napsütésben, amelynek melegét kedves pajkos simogatásával enyhítette a körülöttünk táncoló friss szél.
Valami megmagyarázhatatlan zavart bénultság vett erőt rajtam. Ott ültem valahogy, lényegileg, lelkileg meztelen. Úgy éreztem. Bénító volt számomra ez a magabiztos szótlanság, amely mégis annyi mindent mondott. Meg sem mertem mozdulni, féltem, hogy zavarom, pontosabban megzavarom ezt az egészet. Ezt a valamit, ami itt kialakult. Ami itt úgy „van”, körülvesz, foglyul ejt, átölel. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam.
Ő ezt pontosan érzékelhette, gondolom, mert egy idő után megszólalt:
- Látod azt a madarat a távolban körözni? Lebeg, száll, köröz, de sohasem ugyanazt a kört írja le újból…, szabadon száll, ráérősen… mégis halad… a maga útján…
- Látom. Igen, értem – mondtam
- Nem, még nem érted. Csak nézd, aztán ha majd tényleg érted, akkor vége a mai leckének. – Hangja most mélyen zengett a sűrű csendben.
Nagyon meglepett, amit mondott. Zavartan fészkelődtem… mondtam volna néhány dolgot, kérdeztem volna… de éreztem, hogy valahogy nem helyénvaló… Messziről utaztam ide, nehéz volt Őt elérni, időpontot kérni, aztán itt megtalálni (ezt mondjuk tudtam előre, felhívták rá a figyelmem)… és most kicsit csalódott vagyok… Talán nem is kicsit. Ennyi az egész?! Hónapok óta várok erre. Erre?!
Teljesen elbizonytalanodtam. Végül arra gondoltam, én választottam. Nem ő keresett meg engem. Mégiscsak tanulni jöttem, tehát a legjobb, amit tehetek most, ha rá hallgatok.
Néztem hát én is, mint ő, a végtelen messzeségbe. Sehol egy felhő, csak a végtelen kék ég. Néztem a köröző madarat, aki széles, szürke szárnyával vitorlázott, úszott a végtelen kék magasban. Nem is! Az úszás valami erőkifejtés. Nem. Ő volt az erő, nem kellett hát semmit tennie, csak úgy együtt áramlott a végtelennel… szabadon…Látszólag „csak úgy volt” – mégsem céltalanul. Várt. Az időtlen türelem és a végtelen szabadság… Csodálatos, könnyednek ható, magasztos nyugalommal, minden fölébe emelkedve. Tudta, miért és mire vár, tudta: érdemes várnia… Hagyni a dolgokat, hogy megtörténjenek… Ő csak haladt könnyeden az áramlással. Néztem, néztem, néztem ahogyan egyre távolodik a látszólag ugyanolyan, de mégis mindig arrébb köreivel…
Nem tudom mikor történt, melyik pillanatban, vagy percben, vagy mennyi idő múlva, de valahogy egyszer csak már nem tudtam, hogy a madár volt-e még, vagy már én szálltam…
Hirtelen megborzongtam, erősödni kezdett a szél. Nem tudom mióta ültem ott, időtlenségbe zuhanva. A lábam, combom kicsit zsibbadtan mozdítottam, óvatosan, alig észrevehetően. Valamiért nem tudtam, nem mertem, vagy csak nem akartam az órámra nézni. Kerestem a szavakat, hogy megszólaljak.
Oldalra pillantottam. Ott ült Ő, hófehér, vastag, puha vászoningben, egyenes háttal, csukott szemmel, kezei a térdén. Valahogy se mozdulni, se szólni nem tudtam.
- Menj csak, ha gondolod – mondta mozdulatlanul, csukott szemmel. Az erősödő szélben meg-meglibbent sűrű, fehéres-ezüstszürke haja a horizonthoz közelítő napkorong vöröses fényében.
- Igen, elköszönök, ha …
Ekkor kinyitotta a szemét és felém fordult, kissé fürkészve a szemembe nézett, aztán valami melegen fénylő ragyogással a tekintetében elmosolyodott. Az arca alig változott, inkább csak tekintetéből vagy talán a lelkéből jött a mosolygása.
- Jó tanítvány vagy, köszönöm – mondta elismerően.
Ismét meglepődtem, de most teljes nyugalmat éreztem. Boldog derű áradt végig rajtam. Valami mélyről jövő felszabadultságot, hálát éreztem. Ezt rögtön meg is akartam fogalmazni, de csak annyi csúszott ki a számom, ügyetlenül:
- Én köszönöm… Majd a… – próbáltam folytatni.
- Ugyan! most ezt ne! – szólt rám határozottan, mégsem rendreutasítóan. – Ahogyan megtaláltál, megtalálod a méltó módját, hogy kifejezd …
Gémberedett tagjaimat végre mozdítva, felé fordulva felálltam.
- Háát akkor… – próbálkoztam ismét.
- Hagyd csak. Tudod, biztosan mondták is neked – gondolom ezért jöttél –, csendet tanítok. – Egy alig érzékelhető halvány mosoly rezdült a szeme sarkában lévő kis ráncokon. Biccentett a fejével, jelezvén, vége a leckének.
Tétova zavaromat határozott léptekkel igyekeztem leplezni, de, lefelé a hegyoldalon, a köveken botladozva, meg-meg csúsztam, amitől csak még bizonytalanabbnak éreztem magam.
A meredek rész után aztán valami hirtelen támadt magabiztosság ragadt magával, mint amikor jó szél kap a vitorlába, sebesen vitt előre. Egyre könnyedebben egyensúlyoztam, ugrándoztam tovább a köveken.
Legfrissebb Bejegyzéseim
